1. fejezet - Évnyitó

Augusztus 26. Csütörtök

- Hm. – mosolyodtam el a tükörképemet nézegetve, miközben Fanni mellettem vasalta a haját.

- Mi az? – nézett oda, közben nagyon ügyelt arra, hogy ne égesse szét a haját.

- Fogytam tavaly óta. – mondtam elégedetten. A szűk szoknyám kiemelte a fenekem ívét, amiért nyáron keményen megdolgoztam a napi futásokkal és guggolásokkal.

- De hát te sose voltál kövér. – húzta fel a szemöldökét Fanni.

- De nem voltam csinos se. – vágtam rá – Most viszont már afelé hajlok. – vigyorodtam el. Nem szerettem a mosolyom. A fogsorom igaz, tökéletes volt. Ha nem rondít bele az a fránya metszőfogam, amiről letörtem egy apró darabot még két évvel ezelőtt. Nem volt észrevehető, de én utáltam.

- Te hülye vagy. – forgatta meg a szemét húgom, aztán letette a földre a hajvasalót és megnézte a szekrényben lévő tükörben a végeredményt. Neki nem volt olyan hosszú haja mint nekem, de így is irigyeltem. Meg is jegyeztem – a mai nap már harmadjára.

- Annyira szép hajad van! – fordultam felé halvány mosollyal az arcomon, és mögé léptem, hogy kezem közé foghassam a dús vörösséget.

- Persze, csak úgy nézek ki vele mint egy őrült papagáj. – forgatta a szemeit ismét.

- Jaj, hagyjuk már! Mindenki imádja a hajad. Annyira szép színe van. – mondtam és végigsimítottam répa vörös haján. Olyan puha volt akár a selyem.

- Neked is ugyanilyen. – nézett rám a tükörben, és a szokásos arckifejezését öltötte magára – azt amelyiken kész bolondnak hisz.

- De nekem jóval sötétebb, néha szinte barna. – biggyesztettem le a szám.

- Hidd el, én jobban örülnék barna hajnak. Utálom ezt. – sóhajtott fel, majd beletúrt vörös loboncába.

- Anyától örökölted. – csúszott ki a számon, de nem bántam meg, hogy kimondtam. Mosolyogva néztem rá, mikor megfordult.

- Ez rá emlékeztet? – kérdezte csendesen.

Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet, ügyelve, hogy a mosoly ne hervadjon le az arcomról – habár sírni lett volna kedvem.

- Annyira hiányzik. – szökött könny a szemébe Fanninak, én pedig nem bírtam tovább mosolyogni. Ő is tudta, hogy nem vagyok ilyen erős. Megfogtam a karját és magamhoz húztam. Haja csiklandozta a nyakam, mert habár három évvel fiatalabb volt, alig volt alacsonyabb nálam.

- Tudom. – mondtam rekedt hangon – Nekem is hiányzik. – halt el a hangom a mondat végére.

Visszagondoltam anyára, amikor a zongoránál ült és egy maga írt altatódalt játszott nekünk. Fanni akkor még csak három éves volt, aligha emlékszik rá. Bennem viszont tisztán égett anya megnyugtató, kedves mosolyának emléke, amint felénk fordulva dúdolni kezdi a dallamot. Ugyanolyan répa vörös haja volt mint Fanninak, csak neki épp hogy elért a válláig.

2013. Január 13.  Amikor az orvosok bűnbánó arckifejezéssel közölték velünk, hogy anyának mellrákja van. Mintha az ő hibájuk lett volna. Addig a napig sose gondoltam bele, milyen lehet elveszíteni valakit – vagy csak belegondolni, hogy nincs mellettünk. Most is, mint minden egyes alkalommal, mikor belegondoltam, hogy anya nem fogja újra megkérdezni otthon suli után, hogy mi újság, mikor ráébredtem, hogy nem fog újra rám mosolyogni, mikor ráeszméltem, hogy nem hallhatom a hangját újra, páni félelem vette úrrá magát rajtam. A gyomrom és a torkom összeszorult, hányinger kerülgetett, és sírhatnékom támadt. Habár sose sírtam. Mikor kiderült a betegsége sem. A temetésen sem. Csak egyszer, a szobámban, de akkor egész este, nyughatatlanul és fájdalmasan sírtam.

Lenéztem az engem ölelő vékony karokra, a vörös hajkoronára, a szeplős orra, és a hosszú pillákra, amik most nedvesek voltak a könnyektől, és gyengéden eltoltam magamtól Fannit.

- Semmi baj. – töröltem le a könnyeket az arcáról, közben ügyeltem rá, hogy az enyémből ne csorduljanak ki.

- Lesz ez valaha könnyebb? – kérdezte elfojtott hangon, és a hangja erőtlenebb volt mint egy egér cincogása.

- Nem tudom. Talán. – sóhajtottam fel – Azt mondják az idő mindig segít. – mondtam, csak hogy valami olyan is kijöjjön a számon, ami reményt adhat. Ha bár bennem már rég nem élt a feledés reménye. Tudtam, hogy mindig ugyanolyan fájdalmas lesz.

Lassan bólogatott és hátra lépett egyet. Mély levegőt vett és magára erőltetett egy mosolyt. Én is elmosolyodtam.

- Na, megcsinálod ezt a gubancot a fejemen, vagy mi lesz? – kérdeztem kicsit élettel telibb hangon, és felmutattam a fejemre, ahol össze-vissza állt a hajam. Fanni felnevetett, én pedig adtam magamnak egy piros pontot.

- Hát, nehéz lesz, de… - nézett fel rám – Megoldom. – vigyorodott el, aztán leültetett az ágyam szélére, ahova még pont elért a hajvasaló.

- Begöndöríted? – kérdeztem, habár tudtam, hogy az fogja, mindig azt szokta, mert szerinte az áll nekem jól. És én nem vitatkoztam vele.

- Nem. – mondta legnagyobb meglepetésemre – Most kivasalom, de úgy, hogy egy hónap múlva se jöjjön ki belőle. – vigyorgott rám.

- Miért? – kérdeztem elhűlve. Ez nagyon szokatlan húzása volt.

- Mert suliba még nem volt kivasalva. – rántotta meg a vállát.

- Honnan tudod? – szűkült össze a szemem vádlón.

- Onnan – sóhajtott fel – hogy mindig én csinálom a hajad, már két éve, és még egyszer se volt kivasalva. Legalább is én nem tudok róla. – válaszolt.

Belegondolva, tényleg nem volt még kivasalva – suliba. Persze bulikba mindig kiszoktam, legalábbis az esetek legnagyobb részében.

- Nem fura ez? – kérdeztem nevetve – Olyan átlagos dolog, de ha jobban belegondolsz, megdöbbentő is.

- Hát tényleg nagy tragédia, hogy nem volt még kivasalva a hajad. – nevetett fel, majd miután végzett a hajam kifésülésével, belefogott a vasalóval. Örültem, hogy sikerült elterelnem a figyelmét anyáról.

Fél órával később apa kopogott be az ajtón. Én már a szájfényemet raktam fel az ajkaimra, és mikor megfordultam apa döbbenten nézett rám.

- Kész nő! – mondta ámulva.

- Ugyan. – szökött pír az arcomba, közben mosolyra húztam a szám. Fanni rábeszélt, hogy csináljam meg a szemem füstösre – persze csak enyhén – és tényleg bejött. Aztán már csak egy kis pirosító és szájfény, az eredmény pedig egy mestermű.

Apa büszkén nézett végig rajtunk. Most, hogy a magas sarkú bokacsizmám volt rajtam, már jóval magasabb lettem Fanninál – mint ahogyan alapból kellett volna. Rajta egy fodros sötétkék szoknya, és egy ing volt, nyakában megkötve a sötétkék suli nyakkendővel. Rajtam egy feszülős szoknya, ami éppen elég hosszú volt, hogy ne legyen ribancos, de elég rövid is ahhoz, hogy mindenki megszemlélhesse a már jónak mondhatott lábamat, amiért több hónapig küzdöttem. Egy ujjatlan ing volt rajtam, beletűrve a szoknyába, és lazán a nyakamba dobtam a nyakkendőt. A hajam a hátam közepéig ért, és csiklandozta a vállamat, ahol érte.

- Menjünk, mert elkésünk. – vettem fel a válltáskámat, amit virágminta borított, lila-rózsaszín és fehér színben játszva. Apa bólintott, én pedig megfogtam Fanni kezét, és úgy indultunk el lefelé a kocsihoz.

Megérkezve a sulihoz, kiszálltunk a kocsiból, és mindhárman másfelé indultunk. Apa a tanárok felé, hogy tiszteletét tehesse, Fanni az osztályához, én pedig a már megszokott törzshelyemhez, a fa alatt nyugvó padhoz indultam. Már mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie. Sanyi és Panni éppen nagyon vitatkoztak valamin, de mikor odaértem elhallgattak.

- Anna! – kiáltott fel Panni elnyújtva az a betűt. Kellőképpen hangos volt, így a fél udvar felénk fordult.

- Ne ilyen hangosan. – vörösödtem el, miközben ő a nyakamba ugrott. Próbáltam észrevétlenül kiköpködni a számból búza szőke haját. Mikor végre elengedett, hátralépett és úgy mért végig. Nagy sóhajtással mondta ki a következő szavakat.

- Még mindig te vagy a suli legdögösebb csaja. – vigyorgott rám, szemében egyáltalán nem láttam féltékenység jelét. Miért is lett volna, hisz ő sokkal szebb volt nálam, és csinosabb is volt – hiába minden igyekezetem azzal a céllal, hogy jobb alakom legyen, még így sem gondoltam magamra a "suli legdögösebb" csajaként.

- Persze. – forgattam hát meg a szemem, hogy világos legyen neki – nem értek vele egyet.

- Pedig igaza van. – állt mellém, és karolta át a vállamat jó öreg barátom Sanyi. Ránéztem, és elmosolyodtam.

- Te már megint nőttél? – kérdeztem hitetlenkedve. Felhúzta a szemöldökét.

- Az baj? – kérdezte, aztán átváltott vigyorgásba. Nyáron elutaztak Spanyolországba, aztán pedig Horvátba, éppen akkor mikor én otthon voltam. Amikor meg mi voltunk nyaralni, akkor ők voltak otthon, így jól kikerültük egymást, szinte alig találkoztunk. Egyszóval, most hogy újra látom sok idő óta, feltűnt, hogy a karja izmosabb, arca sármosabb és bőre barnább lett. Eddig se kellett félteni, a város leghelyesebb pasijaként volt számon tartva, de így biztos voltam benne, hogy a lányok dögleni fognak utána.

- Nem dehogy. – válaszoltam fél perc múlva, ő pedig türelmesen kivárta, mert már megszokta, hogy mindig elkalandozik a figyelmem – bár azt nem tudta, hogy általában rajta.

- Hiányoztál te hülye! – nevette el magát, aztán adott egy puszit a homlokomra, és odament a pad másik végébe Roliékhoz, akik épp egy nagyon fontos dolgot tárgyaltak meg. Legalábbis a heves kézmozdulataikból ez jött le.

- Tetszik a hajad. – mondta mellettem Panni, aki a beszélgetésünk alatt a pad túloldalán álló Dávidod mustrálta.

- Meg Dávid. – vigyorogtam rá.

Rögtön elvörösödött, de nem próbálta tagadni.

- Tegnap rám írt. – mondta halkan – És nyolc órán keresztül beszélgettünk, megállás nélkül. – hajolt hozzám közelebb – Aztán úgy köszönt el, hogy holnap találkozunk. – mondta izgatottan – Szerinted ez mit jelent? – harapta be a száját mint egy izgatott kisgyerek.

- Gondolom azt, hogy ma találkoztok. – ráncoltam a homlokom.

- Igen, de ez azt is jelenti, hogy beszélni is fogunk, nem? – kérdezte lelkesen.

- Lehet. – vontam meg a vállam tanácstalanul. Szokatlan volt ez a helyzet – Panni általában elhajtotta a fiúkat – akik persze folyamatosan jöttek, de most úgy látszott, hogy komolyan érdekli Dávid. Ránéztem a fiúra. Nem volt túl magas, maximum 170 cm lehetett. Szerencse, hogy Panni olyan alacsony. Dávid egyébként kedves volt, már amennyit beszéltem vele, de nagy barna szemei azt sugallták, hogy "bízz bennem". És nem is nézett ki rosszul. Teljesen átlagos volt.

Pannival éppen elkezdtük megbeszélni a nyár fontosabb dolgait, amit egyébként már megtettünk, de most újra átbeszéltük őket. Hangosan nevettünk a sztorikon, amiket én Görögben ő pedig Angliában élt át. Kezdett a kedvem jobb lenni, és már majdnem elfelejtettem a szomorkás reggelt. Már éppen próbáltam jól érezni magam amikor valaki tönkretette. Egy bizonyos személy tette tönkre, aki minden nap megkeseríti az életemet, bár én próbálok nem tudomást szerezni róla.

- Na mi van répa lány? – szólalt meg mögöttem röhögve, miközben a haverjai engem mustráltak. Ketten álltak mellette, de egyikük sem az arcomat vagy a szememet nézte. Hanem a fenekemet. Meglepetten húztam fel a szemöldököm, már szinte megfeledkeztem arról a bunkóról aki az imént beszólt – Csak nem elvitte a cica a nyelved? – kérdezte vigyorogva aztán megharapta a tökéletes, hollywoodi fogsorával e nyelvét. Ekkor már a haverjai is rám néztek, mögöttem meg elhallgattak a többiek. Ilyenkor mindig feszült csend keletkezik, és mindenki kíváncsian várja, hogy min kezdünk el megint veszekedni. Gúnyosan felhúztam a szemöldököm és úgy néztem Bálint szemébe.

- Jobbat nem tudsz? – nevettem el magam, aztán miközben hátat fordítottam neki halkan megjegyeztem, hogy te seggfej. Kár, hogy Bálintnak olyan jó hallása van.

- Nem mondom, hogy nem vagyok seggfej. – vonta meg a vállát flegmán, aztán közelebb lépett hozzám, hogy csak én halljam amit mond. Hátra se fordultam, úgy hallgattam végig, amit a fülembe suttogott – Szerintem örülnél, ha te is seggfej lennél. Jobban mutatna a formás feneket a nyakadon mint a vörös fejed. – azzal rácsapott egyet a szóban forgó testrészemre, és gúnyos nevetéssel tovább haladt – legalábbis az volt a szándéka, ha én nem ragadom meg a csuklóját, és rántom vissza, hogy lekeverjek neki egy nagy büdös pofont. Mindenki felszisszent körülöttünk, csak Ricsi, Bálint haverja – és az én szomszédom röhögte el magát. Bálint döbbenten fogta meg az arcát ahol a tenyerem érte.

- Ne merj még egyszer hozzám érni. – szinte köptem a szavakat. Ez van, mindig ilyen leszek a közelében. Egyszerűen felidegesít már csak a képe is – Te utolsó suttyó. – mondtam olyan hangon, amitől még én magam is megszeppentem.

Bálint pár pillanatig csendben figyelt – csak úgy mint a többiek – aztán lassú, elégedett mosolyra húzta a száját.

- Nocsak. – szólalt meg felvillanyozott hangon – A kis vöröske gyúrt a nyáron. – nevette el magát, aztán leeresztette a kezét az arcáról. Piros folt maradt a nyoma az ütésemnek – Így már viccesebb lesz a játék. – kacsintott rám, aztán megfordult és elviharzott. Csendben meredtem utána, és elfogott a hányinger. Mélyet sóhajtottam.

- Jól vagy? – szegődött mellém Sanyi, aki dühösen meredt Bálint és a haverjai után – Még egyszer hozzád ér, eltöröm a karját.

- Csak utánam. – mondtam fagyos hangon, és elfordítottam a fejem.

Bálint volt életem egyik legrosszabb része. Már ötödikes korunk óta szívatjuk egymást, és ott gonoszkodunk egymással, ahol csak tudunk. Eleinte próbáltam nem tudomást venni róla – de akárhányszor csak rám nézett, vagy hozzám szólt, ott bujkált benne a kis ördög, aki meg akar sütni nyárson. Ötödik elején kezdődött. Egészen addig jól megvoltunk egymással, olyan volt a kapcsolatunk, mint amilyen most a kapcsolatom akár Dáviddal. Nem beszéltem vele, de nem voltunk rosszban. Aztán egy nap, mikor a szokásostól eltérően, kiengedett hajjal mentem be suliba, rögtön elkerekedett a szeme, ahogy meglátott, és hangosan elkezdett kigúnyolni. Répa lány! Répa lány! Mutogatott rám a terem közepéből, aztán hangosan elnevette magát. A többiek eleinte nem vettek róla tudomást, de azután a nap után, egyre jobban szekált – egészen a mai napig. Soha nem adta fel és nem is fogja. Életcélja, hogy megkeserítse az életem.

Hangos sóhajjal karoltam bele Sanyiba, akivel beszélgetve mentünk be a tornaterembe. Már megtanultuk, hogy kezeljük az ilyen eseteket, és hogyan viselkedjünk utána. Sanyi volt az egyetlen, aki kiállt mellettem – egészen ötödiktől fogva. A legjobb barátom volt. De őt valamiért nem vette célba Bálint. Végig csak engem csúfolt. Egy beletörődött sóhajjal álltam be a helyemre, az osztályom mögé. Míg én hátul álltam, Bálint középen beszélgetett Ricsivel. Nagy barna szemeit hosszú szempillák keretezték, bőre makulátlan volt, arccsontja tökéletes, szája vékony és íves. Gyönyörű volt. És ezt utáltam benne a legjobban. Éppen felnevetett valamin, amit Ricsi mondott neki, és egy kívülállónak szimpatikus lett volna. Még nekem is. Csak én tudtam milyen is valójában. Gonosz és zsarnokoskodó. A tökéletes küldő ellenére egy borzalmas személyiséggel volt megáldva. Éppen beletúrt barna hajába, ami annyira puhának tűnt, hogyha nem gyűlölném, meg akarnám fogni, bele akarnék túrni. De ő is hiába túrt bele – ugyanúgy visszahullott a homlokára, kicsit belelógva a szemébe. Dögös, hogy dögöljön meg. Lejjebb haladt a tekintetem az arcáról, a hosszú nyakáig, aztán az ingéből kilátszó, fehér lapockájáig. Jól állt rajta az öltöny, nagyon is jól. Szálkás volt, magas és helyes. Minden lány utána fordult az utcán. Én is utána fordulnék, de csak ha a hajamnál fogva rántana vissza.

Valaki megbökte a vállam. Felnéztem és Sanyi aggódó pillantását láttam meg.

- Piercinget akarsz, vagy valamin nagyon kattog az agyad, hogy ki akarod lyukasztani a szádat? – vonta föl a szemöldökét.

Hirtelen észbe kaptam, hogy a számat harapdálom. Abbahagytam, és a fogam után kellemetlen fájdalmat éreztem, számban meg a vér ízét véltem felfedezni. Gyorsan becsuktam és az ünnepség alatt feszülten figyeltem arra, nehogy újra elkezdjem rágcsálni. Rossz szokásom volt.

Az ünnepség végén fáradtan vánszorogtam ki a tömeg után a tornateremből. Az igazgatónő vagy negyven percig beszélt, de semmi nem maradt meg belőle. Idő közben levettem a cipőmet, mert úgy éreztem, ha nem teszem hamarosan le kell amputálni a lábam. Most újra felvettem, és fájdalmasan topogtam benne, Sanyi karjába kapaszkodva. Mikor végre felértünk az aulából az osztálytermünkbe, elfoglaltam a megszokott helyemet Sanyi mellett.

- Fáj a lábad? – kérdezte szórakozottan, mint akit mulattat a tény, hogy szenvedek.

- Örülök, hogy ennyire örülsz neki. – mondtam, miközben lehúztam a lábamról ismét a magas sarkút, és megkönnyebbülten nyújtottam ki az asztal alatt.

- Sose értettem – kezdte el morzsolgatni az ujjait – hogy mi jó van abban, ha pár centivel magasabbak lesztek, közben meg szétmegy a lábatok. – csóválta a fejét.

- Nos. – mosolyodtam el – Örülök, hogy nem érted. – meredtem magam elé – Ez lányos dolog.

Sanyi felnevetett mellettem.

- Ja, gondoltam. – dőlt hátra a székén, úgy várva a tanárunkat. Mikor Zs. bá belépett a terembe, egy cseppet sem lett nyugisabb a helyzet. Ugyanúgy beszélgettünk tovább. Pedig Zsolti bácsit aztán nem kellett félteni – és ezt be is bizonyította következő pillanatban.

- Csöndet már! – ordította el magát, mire mindenki megszeppenve leült a helyére és ránézett az ofőre – Köszönöm. – bólintott egyet aztán felugrott az asztal tetejére és úgy kezdett el minket szemlélni.

- Nem sokat változtatok. – állapította meg egy fanyar mosoly kíséretében. Nagyon szerettük az osztály főnökünket, bár néha szó mi szó, elvetette a sulykot – Anna. – emelte fel a fejét, engem keresve. Én a leghátsó padban felemeltem a kezem lustán és megszólaltam.

- Igen?

- Hogy-hogy most nem Debrecenben ülsz egy sznob iskolában? – vigyorodott el, de közben látszott a tekintetén, hogy örül, amiért nem mentem el.

- Nos, mégse kötöztünk. – vontam meg a vállam mosolyogva. Mindenki meglepetten nézett rám. Ők nem tudták, hogy ebben az évben máshol tanultam volna. Majdnem elköltöztünk Pestről, mert apa kapott egy remek ajánlatot, de aztán mégse jött össze – így maradtunk. Végignéztem az osztály meglepett arcain, aztán mikor Bálintra pillantottam hirtelen elpirultam. A szája enyhén eltátva, szemöldöke meg a homloka közepén volt a meglepettségtől. Nem tudtam mire ez a döbbenet – biztos örült volna neki, ha elmegyek.

- Ennek örülünk. – szólalt meg végül Zs. bá, aztán nekikezdett az olyan "fontos" dolgoknak, amiket ilyenkor mondani szoktak a tanárok a tanévvel kapcsolatban. Végig karba tett kézzel hallgattam, majd mikor végzett, azt mondta elmehetünk. Mindenki feltápászkodott, és elkezdtünk kiszállingózni a teremből. Már éppen a táskámért nyúltam, amikor valaki megszólított. Megfordultam és kedves mosollyal találtam szembe magam.

- Szia Dóri. – mosolyodtam el, mert ettől a lánytól egyszerűen felvidul az ember – Hogy telt a nyár? – kérdeztem, és tényleg érdekelt.

- Remekül. – vigyorodott el – És neked? – kérdezte, aztán elkezdtünk kimenni a teremből, mellettünk Sanyi haladt csendesen, amíg előre nem hívták a fiúk.

- Jó volt, köszi. – mondtam, aztán elszomorodtam, mert ráeszméltem, hogy éppen most lett vége – Csak rövid volt. – sóhajtottam fel.

- Nos igen. – nevetett fel Dóri, aztán megállt az ajtóban – Figyelj, rendezünk Tomiéknál egy nyárlezárós bulit, szóval csak szóltam, hogy gyere el, ha van kedved. – nézett rám kedvesen. Tomi az osztálytársunk volt, és Dóri barátja is már két éve.

- Persze, szívesen. – léptem ki az ajtón.

- Szuper, akkor átküldöm a részleteket facebookon. – vigyorodott el – Szia! – mondta, aztán elindult Tomi felé.

- Hali! – mondtam még gyorsan, aztán elkezdtem a szememmel keresgélni Sanyit és Pannit, de nem láttam őket. Furcsálltam, de aztán egy vállrándítással elindultam lefelé, az általános iskolások részére, megkeresni Fannit. Elmentem a termükig, aztán megvártam őt az ajtótól pár méterre, hogy ne legyek útba. Éppen beszélgetve jött ki a teremből, aztán valamin elnevette magát. Már éppen szóltam volna neki, mikor megpillantott. Elköszönt a lánytól akivel beszélgetett – azt hiszem Gréta – és elindult felém széles mosollyal az arcán.

- Szia! – köszöntött.

- Heló! – vigyorogtam rá, azzal kinyújtottam a kezem, ő pedig büszkén megragadta. Kiskorunkból ragadt ránk ez a szokás, azóta így járunk-kelünk, és nem zavartatjuk magunkat a kérdő tekintetek ellenére sem. Elindultunk kifelé a suliból.

- Öh, ez dögunalom volt. – nyögött fel mellettem Fanni.

- Nekem mondod? – nyögtem fel én is – Nem te voltál magas sarkúban. – húztam el a számat.

- Az már a te bajod! – röhögte el magát.

- Jaj, fogd már be! – bokszoltam bele a vállába.

Nevetve léptünk ki a kapun, és apa már ott is állt a kocsival a parkolóban. Elindultunk felé, majd mikor beszálltam volna az anyósülésre, valamiért felpillantottam. Bálint dőlt neki a suli egyik oszlopának és kifejezéstelen arccal bámult. Kirázott a hideg a tekintetétől. Mikor észrevette, hogy én észrevettem, lassan elmosolyodott, amitől a hideg kezdett futkosni a hátamon. Rám kacsintott egyet, aztán elindult az ellenkező irányba – habár nem tudom mit csinált arra fele, mert csak a hátsó udvar volt ott, onnan meg nem lehetett kijutni. Egy vállrándítással ültem be apa mellé a kocsiba, és csendben ültem végig a hazafele vezető utat.