3. fejezet - Békülés

Öhm. nos fogalmam sincs, miért rakott be a felétől hátteret, de nem tudom kivenni, pedig már kitöröltem, bemásoltam, mindent csináltam, de sehogysem akarja kivenni.:I Bocsánat!


Augusztus 31. Vasárnap

- Na kezdjünk neki! – fogta meg Dóri az üveget, és pörgette meg. Vagy fél perc után megállt, a kupak pedig egyenesen rám mutatott. Nagyot nyeltem, és felnéztem az előttem ülő emberre. Tomi. Kérdőn felhúztam a szemöldököm és vártam az ítéletet.

- Felelsz vagy mersz? – kérdezte meg egyből. Széles vigyorra húzta a száját, mikor azt válaszoltam, hogy merek – Nagyon jó. – kezdett el bólogatni, majd végignézett a társaságon és megakadt a mellettem ülő srác mellett. Lopva rá pillantottam, ő pedig vigyorgott – kivillantva fehér fogsorát.

- Csókold meg Sanyit. – bökött felé, közben egyet kacsintott rá. Értetlenül méregettem, hol az egyiket, hol a másikat, majd megvontam a vállam, és egy sóhajtással feltérdeltem. Így már kevesebb mint fél fejjel magasabb voltam Sanyinál, aki nem mozdult ültéből, csak rám nézett a nagy csoki barna szemeivel. Semmi gondom nem volt azzal, hogy megcsókoljam. Az első csókomat is tőle kaptam – kipróbálás szinten. Aztán vele "gyakoroltam" egészen addig amíg már nem találtunk magunknak saját partnert. Ez olyan 12 éves koromban lehetett. Rátettem a kezem Sanyi vállára, mire ő megragadott a derekamnál fogva és magához húzott. Ez meglepett, de mivel haladni akartam, odahajoltam az ismerős archoz és a számat az övére tapasztottam. Először gyengéden visszacsókolt, de utána megragadta a lábam a térdhajlatomnál fogva és kihúzta alólam – így gyorsan elkezdtem dőlni, de ahelyett, hogy bevertem volna a fejem a kemény padlóba, puhára érkeztem. Oldalra pillantottam, aztán fel. Végtelenig húzódó fehér paplan látszott mindenhol. Nem volt időm tovább bámészkodni – Sanyi erősen megragadta az állkapcsom és maga felé fordított. Lehajolt és keményen megcsókolt. Aztán még egyszer és még egyszer, én pedig nem bírtam szabadulni a szorításából.

- Sanyi, elég már! – nyögtem fel, mert már egész testével rám nehezedett. De amikor eltoltam magamtól nem a barna szemeivel találtam szembe magam. Egy szürke szempár meredt rám, aztán a hozzá tartozó ajkak mosolyra – vagy inkább vigyorra – húzódtak.

- A bulin még nagyon tetszett. – hajolt hozzám közelebb Ricsi, hogy újra megcsókoljon. A döbbenettől hagytam neki, de aztán észbe kaptam, és lelöktem magamról. Sajnos a derekamnál fogva magával húzott, így magára rántva. Erős keze a hátamat és a derekamat ölelte. Viszont mikor újra belenéztem a szemébe, azok már meleg, mogyoró barnán néztek vissza rám. Kirázott a hideg, ahogy Bálint szája közeledett felém. Rögtön legördültem róla egy grimasszal a fejemen, majd azon nyomban felpattantam és elindultam előre – bár azt nem láttam merre megyek, csak fehérséget láttam magam előtt. Aztán hirtelen valaki megragadta a lábam, és kirántotta alólam. Sikoltva estem bele újra a paplanba.

Aztán már ültem a sötét szobában, homlokomhoz tapadt hajjal és heves szívveréssel. Megdörzsöltem a szemem, hogy kitisztuljon, aztán megnéztem a telefonomon az időt. Reggel nyolc órát jelzett. Felsóhajtottam, amiből aztán ásítás lett. Még éreztem a fáradtságot, és szívesen visszafeküdtem volna, hiszen sosem voltam korán kelő típus. De ismertem magam annyira, hogy tudjam, nem fogok majd visszaaludni. Így hát kikászálódtam az ágyból, és mikor a talpam a hideg padlóhoz ért, végigfutott a gerincemen a hideg. Lassú léptekkel vánszorogtam ki a fürdőbe, ami egyből a szobámból nyílt. A világoskék csempék bántották a szememet, így csukott szemmel totyogtam el a WC-ig. Mikor végeztem, már könnyedén nyitottam tágra a szemem, aztán a csapban megmostam a kezem és az arcom. Mikor felnéztem a tükörbe ugyanaz az arc fogadott mint minden reggel – nagy zöld szemek, és egy vörös lobonc a szememen. Beletúrtam, csak hogy még jobban felálljon, aztán beletörődve fújtam ki a levegőt a tüdőmből. Elővettem a fogkefémet, és elkezdtem fogat mosni. Mikor végeztem kinyújtózkodtam, és kelletlenül elővettem a fésűmet, hogy aztán megpróbálkozzam kifésülni a hajam. Vagy tíz perc után fáradtam és elégedetlenül álltam a tükör előtt. A hajam össze-vissza égnek állt, és egy része rátapadt az arcom körvonalára. Egy fáradt nyögéssel hátrébb léptem, hirtelen lehajoltam, beletúrtam a hajamba, majd kiegyenesedtem. Ezt még megcsináltam párszor, mire elértem a kívánt hatást. A hajam puhán hullott a vállamra, és alá, és olyan érzés volt a csupasz vállamnak, mintha selyemtakaróval simítanának végig rajta. Elővettem egy kék hajgumit a szekrényből, és felfogtam a hajam egy kontyba – már amennyire kontynak sikerült a fejemen lógó valami. Megvontam a vállam és elkezdtem levetkőzni. Ledobtam a rövidnadrágomat a szennyesbe, utána a vékony toppomat, majd beálltam a víz alá – de csak annyira, hogy a hajamat ne érje víz. Jól esett a zuhany, felrázott. Tegnap este fél három körül értem haza, és akkorra már tényleg kiment belőlem a pia, így ma cseppet sem voltam másnapos. Lemostam magamról a tegnap este koszait, aztán megborotválkoztam. Végül, egy puha rózsaszín törölközőbe tekertem magam, és kiléptem a zuhanykabinból. Felfrissülve indultam be a szobába, hogy felöltözzek.

Magamra kaptam egy babarózsaszín tangát, egy hozzá illő csipkés melltartóval, arra pedig ráhúztam a szív-mintás harisnyámat. Végül felvettem egy fekete matróz szoknyát, és egy feszülős has pólót. Elégedetten néztem bele a tükörbe, aztán kihúztam a hajgumit a hajamból. Megint végignéztem magamon, és úgy éreztem magam, mint azok a lányok a guglis képeken – csak én közel nem voltam olyan csinos és szép. Megint végignéztem magamon. Odaképzeltem a rövidszárú bakancsomat, és az összkép így teljes lett. De aztán megráztam a fejem, és elkezdtem levenni a ruhadarabokat, melyeket gondosan visszaraktam a helyükre. Kibújtam az ablakon, megállapítva, hogy elég hűvös van. Így hát felvettem egy sima cicanadrágot, egy diáknapos pólót, felé pedig az "I <3 Khaleesi"-s pulcsimat. Még a húgomtól kaptam karácsonyra. Imádtam ezt a pulcsit, és látszott is rajta. Az ujja meg volt nyúlva, az alján volt egy kis lyuk – alig észrevehető, és a felirat is kezdett lekopni. Én mégis büszkén felvettem. Megint belenéztem a tükörbe, aztán fogtam magam és felkötöttem a hajam. Végignéztem magamon, és bólintottam.

- Így már sokkal jobb. – mosolyodtam el. Amúgy se szeretem a szoknyákat.

Mikor leértem Fannit találtam a konyhában rántottát csinálni. Mint mindig, most is dúdolgatott egy számot – This girl is on fire, ha jól hallottam – és közben oda-vissza rázta a csípőjét az ütemre. Felkuncogtam éselindultam a hűtőhöz.

- Remélem abból nekem is jut. – jegyeztem meg, közben elővettem a tejet és beleöntöttem a Londonos bögrémbe.

- Persze. – mondta mosolyogva, bár az arcát nem láttam, a hangjából azt vettem ki.

Miközben ő végzett a tojással, és már a kávémat szürcsölgetve ültem az asztalnál.

- Nem kéne kávéznod. – ráncolta a szemöldökét.

- Ez tart életben. – néztem szeretet ittasan a kávémra – a túlcukrozott kávémra, amiben szinte nem volt kávé, csak tej, de én így szerettem.

- Tudod, ha megeszel egy tál zabpelyhet reggel, az sokkal több energiát ad. – nézett fel rám, miközben kiszedte két tányérra a rántottát.

- Nem baj. Te még ezt nem érted. Majd ha megnősz. – kacsintottam rá.

- Én nem fogok kávézni! – emelte fel a kezét mosolyogva aztán megtörölte a törlőkendőbe, és elém csúsztatta a tányéromat.

- Pari nincs? – biggyesztettem le a számat.

- Az nincs. – mondta ő is kelletlenül.

Leült mellém, és miközben megbeszéltük a trónok harca legújabb részét, megettük a tojást. Együtt mosogattunk el, miközben a "this girl is on fire"-t énekeltük szinte visítva. Sajnos egyikünk se volt jó hanggal megáldva. Mikor végeztünk, Fanni fogta magát és beült MTV-t lesni. Nem bírtam az ilyen műsorokat. Vagy fél óráig bolyongtam a házban, mire elhatároztam, hogy elmegyek sétálni.

- Fanni! – kiáltottam be a nappaliba a bejárati ajtótól. Épp a cipőt aggattam magamra, majd feladtam a harcot, és kelletlenül kifűztem a cipőfűzőt.

- Igen? – kiáltott vissza.

- Elmegyek sétálni! – nyitottam ki az ajtót, aztán meg se várva a válaszát, folytattam – Majd jövök! –azzal becsuktam magam mögött a barna faajtót, és elindultam balra. Elhaladtam Ricsiék háza előtt, majd megnéztem magamnak a kétemeletes, világoskék házat. Doxi, a kutyájuk hangos ugatással rakta fel a mancsát a kerítésre, úgy köszöntött. Nevetve odamentem és megpaskoltam a fejét.

- Na mi van öreg haver? – nyomtam egy puszit a fejére, és mielőtt megnyalhatott volna, gyorsan elmentem. Imádtam azt a kutyát – nem tudtuk milyen fajtájú, de világos szőre és nagy barna szeme miatt nem lehetett nem imádni. Emlékszem, amikor három évvel ezelőtt Ricsi apukája beállított Doxival. Ricsi majd megőrült, és rögtön áthívott, hogy nézzem meg én is. Első látásra beleszerettem. Hatalmas fülei szinte nagyobbak voltak mint maga a feje. Az egész kutya elfért a tenyeremben. Most viszont ha felemelkedett, simán volt akkora mint én, bár nem mondanám magamat olyan hű de magasnak. Maximum 165 cm lehettem, és ha Doxi tényleg rám mászott volna, simán összenyom. Akármennyit zabáltam így is alig ütöttem meg az 54 kilót. Bár most, hogy izmosodtam, valamivel a súlyom is nőtt. Belevágtam a kezem a pulcsim zsebébe, és zenét hallgatva mentem tovább az úton. Nem tudtam merre megyek, csak össze-vissza csatangoltam. Elmentem egy idős házaspár mellett, akik kézen fogva sétálgattak és épp valami nagyon fontosat vitattak meg. Elmosolyodtam, és azon kezdtem el gondolkodni, vajon nekem is lesz-e ilyen társam öreg koromban, vagy tényleg macskás néni leszek, 90 cicával a nyakamon. Nem mintha ez az ötlet taszított volna, imádtam a macskákat. De apa nem engedett többet a házba, így be kellett érnem az én pufók sziámi cicámmal – Tyrionnal. Nagy kandúr volt ő, mindig járta az éjszakát – közben pedig nagyon lusta volt, ami meg is látszott rajta.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy visszafordulok, amikor megpillantottam egy ismerős arcot a bevásárlóközpontnál. Éppen egy méretes dinnyét cipelt a két kezében, karjairól pedig nehéz szatyrok lógtak, belevágva a bőrébe. Rögtön odaszaladtam hozzá, hogy segítsek. Amikor odaértem, meglepetten pillantott fel.

- Szia Anna. – mondta a mély hangján engem pedig elöntött a pír, amikor eszembe jutott a tegnap este.

- Szia Ricsi. – mosolyogtam rá – Add a szatyrokat, segítek. – nyújtottam ki a kezem, mire felém villantott egy félmosolyt. Azt hiszem a szívem kihagyott egy ütemet. Egész végig az járt a fejemben, ahogy a falhoz passzírozva hevesen csókol. Rögtön elvörösödtem, és zavarba jöttem. Tudtam, hogy semmi különöset nem érzek iránta – ez inkább amolyan barátok közti kínos eset, amiről nem szívesen beszél az ember.

Odaadott két szatyrot, valószínűleg a két legkönnyebbet, én pedig szem forgatva indultam el előre.

- Hogy-hogy erre jársz? – kérdezte meg, és úgy tűnt nem esik nehezére cipelni azt a több kilós, hatalmas dinnyét.

- Csak sétálgattam. – mondtam unottan, szememet a földre szegezve.

- Értem. – sóhajtott fel, majd kínos csönd következett volna, ha nem találok ki gyorsan valamit.

- Gondolom szokás szerint téged küldött el Natasha néni bevásárolni. – mosolyogtam rá, mire felnevetett.

- Vajon honnan tudtad? – tette fel a költői kérdést. Ismertem Natasha nénit – Ricsi anyukáját – és azt is tudtam, hogy mindi őt küldi el bevásárolni. Bár tudtam, hogy ez elég fárasztó feladat, Ricsi mégsem szólt soha egy szót sem – mindig készségesen segített. Ezt nagyon tiszteltem benne. Az anyukája orosz volt, így ő félig orosz, három évet pedig kint töltöttek, mielőtt Ricsi suliba jött volna. Mindig irigyeltem, hogy tud egy olyan nehéz nyelvet beszélni, mint az orosz.

Ezen gondolkoztam, közben pedig megint kínos csend telepedett le. Felsóhajtottam és már elkezdtem volna össze-vissza habogni, ha nem érkezünk meg. Meglepődtem, milyen gyorsan tettük meg az utat, bár igaz, hogy alig 5-6 percre volt tőlük. Nekem csak azért tartott annyi ideig kilyukadni ott, mert tettem egy kerülőt.

- Basszus, hol a kulcsom? – fogta meg esetlenül a dinnyét, aztán a másik kezével elkezdett kotorászni a zsebében. A kulcs hangos koppanással esett a földre, mire Ricsi száját változatos káromkodások hagyták el. Nevetve leguggoltam a kulcsért, majd bedugtam a zárba, és kétszer elfordítottam – voltam már olyan járatos, hogy tudjam, mindig kettőre zárják az ajtót. Kilöktem Ricsi előtt, mire motyogott egy "köszi"-t és belépett az ajtón. Utána mentem be én is, aztán bezártam az ajtót magam mögött. A szatyrokkal elindultam Ricsi után a konyhába, ahol ő aztán nagy nyögéssel lerakta a pultra a dinnyét.

- Mennyi volt? – böktem a gyümölcs felé mosolyogva, közben leraktam az asztal lábához a szatyrokat.

- Nem sok. – vonta meg a vállát. Értem, szóval olyan drága volt, hogy nem akarod elmondani. Inkább hanyagoltam a témát.

- Na akkor én… - tettem a farzsebembe a kezem, és körülnéztem, hátha kell még valamiben segíteni – megyek is. – mondtam gyorsan, aztán megfordultam és elindultam az ajtó felé.

- Hé, várj már! – kiáltott utánam, mire visszafordultam – Ha már segítettél, igazán megérdemelsz ebből – itt rácsapott a dinnyére – egy szeletet. – vigyorodott el. Ugyanaz a játékos vigyor volt, amit mindig megvillantott, mikor valami jó dolgot készültünk csinálni – régen akkor vigyorgott így, amikor elhatároztuk, hogy bunkit építünk, vagy mikor először vittük el sétálni Doxit. Az a fajta huncut mosoly volt ez, amit ha sok év múlva látok is felismerek.

- Hát – sétáltam vissza lassan, én is magamra öltve azt a fajta vigyoromat – ha ennyire ragaszkodsz hozzá. – vontam meg a vállam, majd kivettem egy kést a szekrényből és a dinnye elé álltam.

Éppen azt latolgattam, hogyan kéne ezt a nagy izét ketté vágni, mikor Ricsi kivette a kezemből az éles tárgyat.

- Azt hiszem, ezt inkább nekem kéne. – röhögött fel, majd gyengéden arrébb tolt.

- Ennyire nem bízol bennem? – fontam össze a karom, és felhúztam a szemöldököm. Játszottam a sértettet, mire csak homlokon pöckölt.

- Ennyire nem. – nézett vissza a dinnyére, aztán már meg is feledkezett rólam.

Fura mozdulatokat tett, majd fogta magát és egy nagy nyögéssel beledöfte a kést a dinnyébe. Arrébb ugrottam a rám fröccsenő létől, aztán megráztam a fejem és hitetlenkedve felnevettem. Mi mást vártam Ricsitől?

Valahogy elkezdte vágni a dinnyét, aztán mikor a végére ért, a dinnye kétoldalt dőlt, és úgy himbálódzott. Elismerősen bólogattam.

- Szóval ez az én adagom? – böktem az egyik fél dinnyére mosolyogva.

- Hát ha te ennyit megeszel, akkor lehet a tiéd. – nézett rám mosolyogva – De figyelmeztetlek, nem az én budimat fogod lefoglalni utána! – röhögött fel.

Játékosan megcsaptam a vállát.

- Na vágjad már, mert lemegy a nap. – dőltem neki a pultnak. Összedörzsölte a két tenyerét, majd megfogta újra a kést, és elkezdett egy szeletet vágni a dinnyéből. Én levettem két mély tányért, és mikor végzett, elé tartottam, hogy abba tegye bele. Mikor a másodikat kezdte el, már rutinosan vájta bele a kést a dinnye szélébe. Figyeltem ahogy csinálja, majd mikor egy rövid időre elfordítottam a szemem, hangosan felordított.

- Bassza meg! – szitkozódott, majd lekapott egy törlőkendőt az akasztóról és összeszorította vele az ujját.

- Mi történt? – kezdtem el idegeskedni, majd megfogtam Ricsi kezét, és elemeltem az ujjáról a kendőt. Mély és hosszú vágás éktelenkedett az ujján, én pedig rosszul lettem a sebből, vészesen szivárgó vértől. Próbáltam palástolni, mennyire felkavarodott a gyomrom – Azonnal bekötözöm. –nyeltem egyet, majd elindultam ahhoz a polchoz, ahol a kötszereket tartották. Már tökéletesen jól el tudtam itt igazodni.

- Nem kell. – rázta meg a fejét utánam jőve – Tudom, mennyire nem bírod a vért. – mondta aggódón – Majd én megcsinálom.

- Nem, nem! – ráztam meg a fejem, majd a fehér dobozzal a kezemben, az asztalhoz húztam Ricsit és leültettem. Szembe vele én is helyet foglaltam, majd elkezdtem kitisztítani a sebet. Még a suliban tanították meg, hogy kell az ilyesmit csinálni, én pedig azt hittem, el fogom felejteni, de most, hogy szükség volt rá, egyből eszembe jutottak a képek. Ricsi összeszorította a száját, én pedig próbáltam nem tudomást szerezni a vérről. Mikor végeztem a seb kitisztításával, elkezdtem leragasztani, Mikor egy kicsit szorosabban nyomtam meg az ujját, Ricsi felszisszent.

- Ne haragudj. – haraptam be a számat, mire felnézett a szemembe. Én tovább foglalatoskodtam az ujjával, közben magamon éreztem a tekintetét. Bekötöttem gézzel az ujját, majd leragasztottam.

- Így ni! – sóhajtottam fel, megfogva a kezét, mintha az egyik alkotásom lenne. Mélyen belül, büszkeség töltött el, és szinte már elfelejtettem, mennyire nem bírom a vért. Egészen addig, amíg rá nem néztem a véres pamacsokra az asztalon. Rögtön lefehéredtem.

- Uh, nagyon zöld lettél. – ráncolta a szemöldökét Ricsi, majd lenézett a pamacsokra és megköszörülte a torkát – Ezeket majd én kidobom. – pattant fel és összeszedte a vérrel átázott pamacsdarabokat, és kidobta őket a kukába. Mire felocsúdtam a hányinger leküzdéséből, Ricsi két tányért csúsztatott felém, két-két életlen késsel. Két szelet hatalmas dinnye nézett szembe velünk.

- Hát – sóhajtottam – ha már ennyi macerát jelentett ez a dinnye, remélem legalább finom lesz. – mondtam, aztán a késemmel belevágtam a dinnyébe, és bekaptam az első falatot. Megízleltem, és eldöntöttem magamba, hogy megérte a szenvedést. Ricsivel meglepetten egymásra néztünk, majd elismerősen bólogattunk. Aztán észrevettük, mit csinálunk, és elnevettük magunkat. A szívem összeszorult – hiányoztak ezek a közös délutánok. Már vagy egy éve alig beszéltem Ricsivel normálisan, előtte pedig szinte a testvéremként gondoltam rá. Elkomorodva kaptam be az újabb falatot, majd kiköpködtem a magokat a tányér szélére. Utána a szavak csak úgy kicsúsztak a számból.

- Mi történt? – kérdeztem Ricsitől. Értetlenül nézett fel rám.

- Elvágtam az ujjam. – ráncolta a szemöldökét, és nyilván nem értette, mire gondolok.

- Nem – ráztam meg a fejem – nem úgy értem. – sóhajtottam – Velünk mi történt? – kérdeztem meg most már egyenesebben, amikor kérdőn rám pillantott.

Ricsi nagyokat pislogott rám, majd megrázta a fejét.

- Hogy érted…? – kérdezte, még mindig teljesen értetlenül.

Most már idegesen sóhajtottam.

- Régen annyira jóba voltunk. – néztem rá, és leeresztettem a kezem. Az arcán nem láttam érzelem jelét – Szinte már a bátyám voltál. – nevettem fel kínosan, aztán összeszorítottam a számat – Most meg már alig beszélünk. – ráztam meg a fejem, mire a hajam előre hullott az arcomba. Ránéztem Ricsire, mire ő óvatosan hátrasimította a hajam, közben megcirógatva az arcomat. Lehunytam a szemem az érintésére, aztán egy újabb sóhajjal kinyitottam. Kérdőn szegeztem rá a tekintetem.

 - Nem tudom. – nyelt egy nagyot, aztán lesütötte a szemét. Hallgattam, mire újra rám nézett – Egyszer csak… - megrázta a fejét, és elmeredt a távolba – Én nem tudtam, hogyan tudnék melletted lenni. – mondta halkan.

Értetlenül néztem rám.

- Mellettem lenni? – kérdeztem – De hát te mindig mellettem voltál. – nevettem fel, de nem volt vidám nevetés – Csak folytatnod kellett volna, amit addig csináltál. – néztem rá, és a hangomból kihallatszódott a fájdalom.

- Tudom, de… - túrt bele a hajába – Akkor az más volt. – nézett rám – Nem tudtam, hogyan vigasztaljalak meg. Nem tudtam, hogyan felejtessem el veled ami történt. – nézett a szemembe, és olyan törékenynek látszódott, mint amikor még kicsiként elesett a betonon – Pont akkor hagytalak magadra, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. – mondta halkan és a szürke szeme most tágra nyílva nézett engem.

Megráztam a fejem.

- De hát ezt eddig miért nem mondtad? – fogtam meg a kezét, mire összeszorította a száját.

- Nem tudtam, hogy nézzek veled szembe. – mondta, aztán hatalmasat sóhajtott. Egy kis idő után rám nézett, és elkezdte cirógatni a kezem – Hiányoztál te lökött. – mosolyodott el – Ugye tudod? – borzolta össze a hajam.

Felnevettem, és egy hatalmas szikla gördült le a szívemről.

- Akkor minden a régi? – kérdeztem vigyorogva.

- Minden a régi. – vigyorgott vissza, majd kacsintott egyet, és megint elkezdte enni a dinnyéjét. Én is a sajátom felé fordultam, aztán a további öt percben csendben ettünk egymás mellett. Repestem a boldogságtól, hogy végre megint jóba vagyok Ricsivel, és végre megértettem, miért hanyagolt el olyan sokáig. Csak félt, hogy haragszom rá. Magamban felnevettem. Hogy tudnék haragudni rá? Szinte már a bátyám volt.

Még pár percig eszegettünk, aztán valami bevillant, és a szavak kibuktak belőlem.

- De akkor tegnap, miért csókoltál meg? – néztem rá, mire majdnem félrenyelt. Köhögve emelte fel a kezét, hogy várjak egy kicsit, majd mikor megnyugodott, felegyenesedett és könnyektől áztatott szemekkel nézett rám. Nyelt egy nagyot, aztán megrázta a fejét. A szeme máris tisztább lett.

- Anna, te olyan vagy nekem mint a húgom. – mondta komolyan.

- Igen, persze, de hacsak nem vagy valami perverz, akinek a húgok molesztálása a fétise, nem igazán értem,miért csókoltál meg. – ráztam meg a fejem.

Felnevetett mellettem, de én komoly maradtam.

- Nem tudom. – rázta meg a fejét, én pedig hátrahőköltem. Nem éppen erre a válaszra számítottam.

- De hát valamiért csak megcsókoltál. – mondtam neki szemöldök ráncolva.

 - Nem tudom, csak… Csak megláttalak ott állni a falnál, és megint a szádat rágcsáltad. Én meg hirtelen azt éreztem, hogy meg akarlak csókolni. – vonta meg a vállát.

Döbbenten bámultam rá.

- Szóval csak úgy random megcsókoltál… Mert miért ne? – mondtam meglepetten.

- Ja. – bólintott – De nem bántam meg. – tette hozzá pár másodperc múlva – Nagyon jól csókolsz. – vigyorodott el.

Kínosan felnyögtem, aztán lemásztam a túlméretezett székről.

- Ezt ennyivel nem zárod le. – fenyegettem meg játékosan, mire ő felnevetett.

- Pedig ez az igazság. – vigyorodott el.

Megráztam a fejem.

- Nem hiszem el. Fogadás? – néztem rá, mire megrázta a fejét – Akkor csak nagyon részeg lehettél. – nevettem fel, majd elindultam kifelé.

- Mondom hogy nem! – ragadta meg a kezem, majd magához húzott. A szája vészesen közeledni kezdett hozzám, én pedig már megijedtem, hogy megint megcsókol. De pár centiméterre megállt a számtól és mosolyogva mondta ki a következő szavakat.

- És akkor te miért csókoltál vissza? – suttogta a számba, önelégült vigyorral. Azonnal átváltott vörösbe az arcom és elkezdtem habogni.

- Én… - megráztam a fejem – Én nem tudom. – néztem rá elszörnyedve.

- Na látod. – lépett hátra egyet lezseren, majd mosolyogva zsebre dugta a kezét – Majd ha te is rájössz, akkor majd én is elmondom. – kacsintott rám, majd elindult felfelé a szobába, mit sem törődve velem. Elképedve bámultam utána, aztán értetlenül mentem ki a házból, hazafelé.